Ugrás a tartalomjegyzékre!

home_e.jpg (1454 bytes)

Szabadfalvi József

Bibó István helye a 20. századi magyar jogbölcseletben
 

 

Bibó István a 20. századi magyar politikai, történeti állambölcseleti és jogi gondolkodás kiemelkedő alakja. Jelen írás a bibói munkásság egy kevéssé ismert szeletének vázlatos bemutatásával tiszteleg az életmű előtt.
A legutóbbi időkig a Bibó-kutatások kétségkívül legmostohábban kezelt területe volt Bibó jogfilozófiai (jogbölcseleti) munkásságának értékelése. Ez a tény azért is rendkívül érdekes, hiszen Bibó pályakezdése  1929-től, a szegedi jogi karra kerülésétől az 1940-es magántanári habilitációjáig, sőt, mint látni fogjuk, az azt követő néhány évig  a jogtudomány, azon belül is főleg a jogbölcselet, illetve a nemzetközi jog iránti érdeklődés jegyében telt el. Mindamellett pályaválasztását  visszaemlékezéséből tudjuk  családja némi értetlenséggel fogadta. Szűkebb környezete “elvárta” tőle, hogy valamilyen bölcsész szakot válasszon. Inkább történettudósnak szánták, mintsem jogásznak, jogtudósnak. Bibó a jövőjét illetően azonban igen határozott elképzeléssel bírt. A “politikacsinálás” iránti vágya pályaválasztását erőteljesen befolyásolta: “Én a magam pályájának útját... úgy képzeltem  nyilatkozta az 1970-es évek elején , hogy először a körülöttem lévő lehetőségek igénybevételével igyekszem eljutni az egyetemi tanári pozícióig és megszerezni azt az aránylagos függetlenséget, amelyből kiindulva aztán már lehet közéletet és politikát is csinálni. Mert végső tekintetben mindig politikát szerettem volna én is csinálni...” A kitűzött cél eléréséhez okkal tűnt a legalkalmasabbnak a jogi pálya Bibó számára, hiszen egyrészt a jogtudomány mint “normatudomány” művelése lehetőséget teremtett a függetlenség jelképeként megjelenő egyetemi tanári poszt megszerzésére, másrészt a praktikus jogi tudás a gyakorlati politizálás számára nyújtott másként nehezen pótolható ismereteket.
A jogi kari stúdiumok közül figyelme igen hamar a jogbölcselet és a nemzetközi jog irányába orientálódott. Ebben nagy szerepet játszott két kiváló professzora Horváth Barna (jogfilozófia) és Buza László (nemzetközi jog), akiknek az előadásait hallgatta és szemináriumaikban is több éven át dolgozott. Erről több  később nyomtatásban is megjelent  dolgozata árulkodik. Érdekes tény  későbbi érdeklődési irányát tekintve , hogy a “politika” című tárgy, mely az alapvető politikaelméleti, állam-bölcseleti ismeretek átadását szolgálta, nem tartozott a legkedvesebb tárgyai közé. A Horváth által közvetített neokantiánus alapú, de sok tekintetben az angolszász-amerikai pragmatista jogi szemléletmód hatását is ötvöző jogelméleti-jogszociológiai szemléletmód, illetve professzora nyitottságából adódó széleskörű ismeretek (pl. közvélemény-kutatás fontosságának hirdetése, empirikus kutatások végzése, demokráciaelmélete, általános társadalomelméleti nézetei stb.) feltehetően kielégítették az ifjú Bibó érdeklődését. Vagyis megtalálta az egyetemen azt a személyt, illetve stúdiumot (a nemzet-közi jog mellett), mely az áhított cél elérésében segítségére lehetett. Minden bizonnyal Horváth személyes kisugárzásának is köszönhető, hogy szegedi professzorsága kezdetén (1929) az akkor induló jogász évfolyam legtehetségesebb tagjaiból, illetve az ahhoz csatlakozó egy-két felsőbbéves joghallgatóból életre hívta a később épp Bibó által “szegedi iskolának elnevezett szellemi-tudományos műhelyt. Érdemes idézni Horváth 1944-1945 fordulóján keletkezett önéletrajzi írásából, melyben, mint legautentikusabb forrás maga szól az iskolához tartozó tanítványairól: “Büszke vagyok arra, hogy Vas Tibor, Bibó István és Szabó József a tanítványaim voltak. Immáron ők maguk is tudósok, és szilárd meggyőződésem, hogy jobban nem is választhattam volna.” ; illetve egy más helyen: “...legkedvesebb kalandom a legjobb hallgatók kiválasztása és nevelése volt. Három rendkívüli tehetségű tanítványom volt: Vas Tibor, Bibó István és Szabó József. Újra és újra megtárgyaltuk problémáikat. Figyelemre méltó monográfiákat publikáltak.” De még visszatérve az egyetemi évekhez mindenképpen említésre méltó, hogy, Bibó ekkoriban minden energiáját az “akadémikus” tudomány(ok) művelésének rendelte alá. Olyan ismeretek elsajátításával és továbbgondolásával töltötte idejét, melynek a politikához való kapcsolata igencsak közvetett. Ha mégis valamilyen kapcsolatot kívánunk fölfedezni, akkor későbbi általános társadalomfilozófiai paradigmáinak előzményeit fedez-hetjük föl ekkori írásaiban.
Ha Bibó jogfilozófiai munkásságát kívánjuk értékelni, néhány gondolat erejéig szólni kell a korabeli meghatározó jogbölcseleti irányzatokról, amelyek vonzásában az életmű kevéssé ismert produktumai születtek meg. A századfordulót követően az európai jogelméleti gondolkodásban új elméleti törekvések megjelenésének lehetünk tanúi (neokantiánizmus, újhegeliánizmus, szabadjogi iskola, neoskolasztikus természetjog, skandináv jogi realizmus stb.), mely irányzatok szakítani próbáltak a 19. századi pozitivista jogfelfogással. A kontinensen a legmeghatározóbb szemléletmóddá a neokantiánus iskola vált, mely virágkorát épp akkor élte, amikor Bibó szellemi eszmélése zajlott, illetve jogbölcseleti tanulmányait folytatta. A két világháború között ezt az irányzatot olyan személyek képviselték, mint Rudolf Stammler, Hans Kelsen, Gustav Radbruch, Alfred Verdross a magyarok közül Somló Bódog, Moór Gyula, Horváth Barna. Csupán az érdekesség kedvéért érdemel említést, hogy Bibó születésének idejére tehető Magyarországon a szociológiai pozitivizmussal való szakítás és a neokantiánus szemléletmód megjelenése, mely Somló jogfilozófiai fordulatával vette kezdetét, illet-ve ugyanekkor (1911-ben) jelent meg a Somló-tanítvány Moór Gyulának  a neokantiánus jogböl-cselet alapító atyja  Rudolf Stammler “helyes jogról szóló tanárt bemutató hosszabb lélegzetű tanulmánya.
Bibó és hazai kortársai számára a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy pályafutásuk kezdetén a neokantiánus gondolatkörben mozogtak otthonosan, szemléletmódjukra, fogalomhasználatukra a 20. század e meghatározó irányzata nyomta rá bélyegét. Bibó kötődését az újkanti paradigmákhoz, jól példázza az a néhány gondolat, amit a filozófia és jogbölcselet kapcsolatáról 1943-ban egy jogfilozófiai vitaülésen mondott: “... a jogfilozófia vonatkozásában az ismerettárgy problematikus volta s a valóságnak és értéknek mögötte álló éles ellentéte tulajdonképpen nem a filozófia oldaláról került be a jog világába és a jogfilozófia perspektívájába, hanem először konkrét jogesetek sokaságában konkrét valóságok és konkrét értékek összeütközéseinek élményei töltötték el a közösség tagjait a valóság és érték radikális ellentétének érzésével...”
A neokantiánus jogfilozófia a maga számtalan vonulatával a legkülönbözőbb jogbölcseleti konklúziók levonására alkalmas. Az újkantiánus filozófia ismeretelméleti agnoszticizmusa, módszertani dualizmusa, értékrelativizmusa tette lehetővé az egy forrásból táplálkozó filozófiai rendszerek sokféleségének kialakulását, illetve az erre alapozó jogbölcseleti felfogások sokszínűségét. Az sem véletlen, hogy épp ezen irányzathoz tartozók kritizálták leginkább egymás elméletét. Bibó sem volt e téren kivétel, nem-csak Hans Kelsent opponálta, hanem az általa oly nagyra értékelt Horváth Barna elméletének ellent-mondásait is szóvá tette. Mindamellett az eltérő vélemények egymásmellettiségének, egymással való konkurálásának volt a híve. Magántanári próbaelőadásában erről így vélekedik: “semmilyen jogi kérdésben nem lehet egy bizonyos jogi meggyőződés igazságát kimutatni”, vagyis sem a “logikai pozitivizmus” (neokantiánus jogfilozófia), sem a “szociológiai pozitivizmus” nem ad kielégítő választ a jogelmélet fő kérdéseire. Az elmélettörténeti áttekintés alapján mégis arra a megállapításra jut, hogy “a jogelmélet fejlődése felmutat olyan erőket, melyek ezt a tudományt túljuttatják a terméketlen spekulációkból és felületes általánosításból eredő álproblémákon, s a jogelmélet, miközben ezeket a kérdéseket megoldja, egyben a rendszeresebb és valósághoz hívebb jogismeret felé is halad.”
Bibó maga is megkísérelt saját jogfilozófiai rendszert kidolgozni. A magára valamit is adó jogfilozófus ez idő tájt a “jog mibenlété”-nek kérdésére önálló teória fölállításával válaszolt. Bibó esetében csupán a fiatal kor meglepő egy kissé, egyébként ugyanígy cselekedtek a legkiválóbb magyar jogbölcselők, Somló, Moór, Horváth is, hogy csak a legkézenfekvőbb példákat említsük. Bibó huszonnégy éves, amikor 1935-ben nyomtatásban is megjelent a Kényszer, jog, szabadság című könyve, melyben életkorát meghazudtoló alapossággal és mértéktartással fogott hozzá az “elmélet” megfogalmazásához.
A neokantiánusoknál megszokott filozófiai megalapozottságú monográfia a kényszert, a szabadságot és a jogot egymással szorosan összefüggő jelenségként mutatja be. A jog szempontjából két alapvető szubjektív (kényszer-, illetve szabadság) “élmény”-ről beszél, melyeket a jog neve alatt összefoglalt jelenségcsoporton belül kell keresnünk: “...minden jogi magatartás vagy kényszerített magatartás, vagy szabad magatartás, minden jogi szabály vagy kényszeríti cselekvőségünket, vagy vele egyirányban fejti ki hatását.” Bibó szerint a jog tapasztalati anyagában a kényszer- és szabadság-elemek bizonyos egyensúlya figyelhető meg. A több évszázados jogelméleti kényszervita legfonto-sabb megállapításait ismertetve megállapítja, hogy a jog lényegét a fizikai vagy lelki kényszerben, a szankcióban kell keresni. A jogi szankcióra, más társadalmi normák által gyakorolt kényszerrel szemben, nagyobb fokú kiszámíthatóság, bizonyosság, illetve előfeltételeiben szabályozottság, hatá-rozott körülírtság jellemző. A jogi szankció a többi társadalmi szabály szankcióitól az “objektivitás fokában” különbözik. Vagyis a jogi szankció testesíti meg a “legobjektívebb kényszert”. Mesterére  Horváthra  utalva megállapítja: “Az egymásból folyó jogkövetkezmények: szankciók a jog számos területén hatalmas eljárási rendszerekben, perrendtartásokban épültek ki, melyek a kényszer tartalmi (materiális) objektiválódásának legnagyvonalúbb megjelenései.”
A jog és a szabadság kapcsolatának tárgyalásakor Kant ismert gondolatát idézi  “a jog azon feltételek összessége, melyek alatt az egyik ember önkénye a másik önkényével a szabadság általános törvénye szerint megállhat” , mely markánsan kifejezi a jog szabadság-funkcióját. A jogfilozófiának már csak azért is a szabadság kérdésével kell foglalkozni, mert a jog kényszerétől szabadon hagyott cselekvési területek (“magánügyek”) az objektív szabadság birodalmába tartoznak. Bibó különös figyelmet szentel a polgári szabadságjogoknak (tulajdonjog, gyülekezési szabadság stb.), ahol a jog kényszerétől való objektív mentességet maga a jog állapítja meg: “A polgári szabadságjogok képezik a jogban megvalósult objektív egyéni szabadság legmagasabbrendű materiális objektivációit...” Kétségtelen, hogy “ha a jog a legobjektívebb kényszer, akkor az általa szabadon hagyott terület a legobjektívebb szabadság.” Bibó a neokantiánus jogkoncepciók tükrében mutatja be a jog világá-ban érvényesülő kényszer és szabadság egymáshoz való viszonyát, kölcsönös összefüggését. A jog lényegét meghatározó bibói fogalom szerint: “A jogra... jellemző, hogy egyidejűleg gyakorolja a legobjektívebb kényszert és valósítja meg a legobjektívebb szabadságot.” A jognak ez a kétarcúsága nem új keletű dolog a jogelméleti gondolkodásban, de gyakorta találkozni valamelyik oldalt túlhan-súlyozó felfogással. Véleménye szerint “az objektivációnak ez a kettős feszültsége adja meg a jog igazi erejét az összes többi társadalmi szabályok felett.” Jó neokantiánus módjára tételének igazolásául részletesen bemutatja a kényszer és szabadság változó viszonyát az egyéb társadalmi (erkölcs, hatalmi parancs, szokás és konvenció) normatípusokban, ezzel is igazolva a jog “differentia specificá”-ját.
Későbbi jogelméleti tárgyú dolgozataiban a jogbölcseleti kérdések egyes részkérdéseinek alapos elemzését végezte el. Természetesen nem véletlen, hogy mindezt a reveláció erejével ható nagy elmélet  a Kelsenféle jogtan  alapos kritikájaként fogalmazta meg. Itt érdemes utalni arra a tény-re, hogy 1935-1937 között  a szerző engedélyével  Bibó fordította le Kelsen korszakos művét a Tiszta jogtant magyarra.
A továbbiakban szólni kell Bibó szakmai-egyetemi karrierjéről, mely mint látni fogjuk szintén a jog-bölcselet műveléséhez kötődik. Az áhított egyetemi tanársághoz vezető út legfontosabb állomása a folyamatos publikálás mellett a magántanári habilitációs eljárás sikeres lefolytatása volt. Erre  Bibó huszonkilenc éves korában  1940 tavaszán alma matere falai között Szegeden került sor. Az eljárást “kérvényező személyi minősültségére” vonatkozó vélemény (ahogy ezt akkoriban hivatalosan nevezték) elkészítésére  a benyújtott publikációs jegyzék alapján  két egykori kedves professzorát, Horváth Barnát és Búza Lászlót kérte föl a kari tanács. Bibó szakirodalmi munkásságát értékelő jelentésekből érdemes hosszabban is idézni a jogfilozófus Horváth szakavatott véleményét, melynek megállapításai minden kritikai észrevétel mellett is igen kedvező képet festenek az egykori tanítványról: “Mindezek alapján a következőkben rajzolhatom meg a folyamodó tudományos egyéniségét és irodalmi működésének képét. Nagyobb monográfiájával [Kényszer, jog, szabadság  Sz. J.] kétsé-gen felül bebizonyította, hogy széles irodalmi apparátust célszerűen felhasználni és áttekinteni képes, ha ez a felhasználás és áttekintés inkább a folytonos hivatkozásokra, mint saját nézeteinek más irányokkal szemben való kritikai kibontakozására vonatkozik is. Az ismertetett tanulmányaiban általában véve finom elmeél és a gondolkodásnak bizonyos leleménye és termékenysége nyilatkozik meg. Különösen éles logikával van megírva a jogi tévedhetetlenségről szóló francia dolgozata. Ennek túl-nyomóan kritikai jellege arra is figyelmeztet, hogy a folyamodó, aki ebben a kritikai tanulmányban igen előnyösen mutatkozik be, talán a kutatóknak abba a népes osztályába tartozik, akik erősebbek a bírálatban, mint az építő gondolkodásban. Mindazonáltal nem mondhatom, hogy önálló megoldásaiban ne lenne lelemény és sokszor finom és termékeny invenció. Kiváló bíráló érzéke az apró ismertetéseiben is megnyilvánul. A folyamodó elméleti beállítottságát tekintve, hajlik az empirizmusra, az irracionalizmusra, intuicionista társadalomszemléletre, amelyet azonban erős kriticizmussal kíván ellenőrizni... Mindent összevetve, a folyamodó eddigi munkássága a legszebb reményekre jogosít.”
Magántanári próbaelőadására (1940 nyarán) A jogelmélet fő kérdései tegnap és ma címmel került sor, melyben a századfordulótól kezdve áttekintette a főbb jogelméleti irányzatokat, illetve a jövőt illetően óvatos prognózist is megfogalmazott, miszerint a természetjog újjászületése kihívást fog jelenteni a jogbölcseleti gondolkodás számára.
A magántanári oklevél kiadására 1940. július 16-án került sor. A “Decretum habilitationis” megfogalmazása szerint Bibó Istvánt “jogbölcselet” tárgykörből képesítették egyetemi magántanárrá. Az akkori szokásoknak megfelelően  a még egyetemi tanárnak ki nem nevezett, de arra aspiráló habilitált  kötelességének érezte, hogy magántanári előadásokat hirdessen meg, főképpen jogbölcseleti témákban. Erre 1941 és 1944 között több alkalommal is sor került Kolozsvárott, ahová időközben a kar visszatelepült. Szintén a jogbölcselethez való kötődésének fontos epizódja, hogy még 1946 tavaszán a szegedi jogi kar újjászervezésekor neve  Horváth javaslatára  felmerült a jogbölcseleti tanszék betöltésénél, de maga az ötletgazda nem sokkal később a politika tanszék betöltésére ter-jesztette elő egykori tanítványát, melyet mint tudjuk el is foglalt. Hogy Bibó tudományos működését az akadémiai berkekben még ez idő szerint is a jogfilozófiához kapcsolták mi sem bizonyítja jobban, mint a tudományos karrierjének csúcsát jelentő akadémiai levelező taggá választás indoklása. 1946 nyarán  harmincöt évesen  a Magyar Tudományos Akadémia “a jogbölcselet terén kifejtett tudományos munkásságá”-ra hivatkozva választotta tagjai sorába. Ez is tanúsítja, hogy a tudományos közélet ekkor még jogfilozófusként tartotta számon.
Érdemes idézni Bibó egykori  kritikai észrevételeket is tartalmazó  értékeléséből, mely kitér a “szegedi iskola” jelentőségére és közvetve saját jogbölcseleti munkásságának megítélésére. E gondolatait  egykori évfolyamtársa  Vas Tibor magántanári habilitációs kérelmének véleményezésekor 1947-ben fogalmazta meg: “A magyar jogelméletben a századforduló óta egészen a legújabb időkig a jogelmélet újkanti, vagyis fogalomelemző ismeretkritikai módszere az uralkodó. Ez tölti ki Somló életművének második felét, mely a ‘Juristische Grundlehre’ című nagy művében kapta meg az össze-foglalását, ez tölti ki Moór Gyulának úgyszólván egész élete művét és Horváth Barna munkásságának kezdetét, s ha az irányzat nem is, de a problémák felvetésében erősen befolyásolja Horváth Barna későbbi érettebb műveit, jogszociológiáját és jogelméleti vázlatát, valamint Horváth Barna szegedi iskoláját, közöttük e sorok íróját, valamint Szabó Józsefet s magát Vas Tibort is. Az újkanti jogelmé-leti iskola jelentőségét abban szokták megpillantani, hogy a hitelét vesztett természetjog és a merőben tényleírásra szorítkozó pozitivizmus között újból felfedezte a jogelmélet tudományának lehetőségét egy olyan diszciplína művelésében, mely a tapasztalati joganyag általános jogismereti és formai előfeltevéseivel foglalkozik. Nem lehet elvitatni, hogy az ilyen módon felfogott jogelméleti kutatásnak voltak olyan eredményei, melyek termékenyítőleg hatottak... Mindezek azonban nem változtatnak azon, hogy az egész újkanti iskola végeredményben a jogelmélet számára tévútnak bizonyult s elsősorban azoknak a kezén és azoknak a számára vált valamennyire termékenyítővé, akik túljutottak rajta; gondolok mindenekelőtt Horváth Barna jogszociológiájára.” Bibó szerint – bár csupán explicit módon kifejezve – Horváthnak és iskolájának köszönhetően tört meg a neokantiánizmus egyeduralma, mely “elzárta a magyar jogelmélet fejlődésének és megtermékenyülésének az útját a szociológiai irányban elmélyülő modern francia, angol és amerikai jogelméleti gondolkodástól.”
Bibó jogbölcseleti munkásságának általános értékelése kapcsán elmondható, hogy a “szegedi iskola” és alapítója legfőbb érdeme, hogy az 1930-1940-es években megpróbáltak új utakat találni, túllépni a klasszikus neokantiánus paradigmákon és ennek révén ismételten bekapcsolódni a jogbölcseleti gondolkodás legújabb nemzetközi áramlataiba. A Horváth-tanítványok személyében olyan új generáció jelent meg, akik számára – az osztrák-német jogtudomány eredményeiben való tájékozottság mellett az angol-amerikai, francia stb. szakirodalom egyidejű, naprakész ismerete révén, illetve az elődök külföldi szakmai-baráti kapcsolatait más irányokba is továbbépítve – lehetőség nyílott, hogy a magyar jogbölcseletet alkalmassá tegyék a második világháborút követő modern kor kihívásainak. A közismert közép-kelet-európai politikai-társadalmi történések a magyar jogbölcseleti gondolkodás számára más “kihívást” fogalmaztak meg. A Magyarországon 1948/49-ben bekövetkezett fordulat nem csupán a háború utáni politikai, gazdasági, kulturális föllendülést, a társadalmi modernizáció lehetőségét akadályozta meg és a perspektivikusan nyugat-európai fejlődési modell megvalósításától szakította el hazánkat, hanem – tisztelet a kivételnek – négy évtizedes kitérőt eredményezett a magyar jogfilozófia fejlődésében.
Bibó jogfilozófusi szárnypróbálgatását tekintve joggal állapíthatjuk meg, hogy kevés fiatal jogász, tudósjelölt pályakezdése volt ennyire egyértelműen sikeres. Tehetsége, szorgalma, kitartása nemzet-közileg is jelentős tudományos karrier ígéretével kecsegtette. Korai írásai arra predesztinálták, hogy a magyar jogtudomány, ezen belül is főleg a jogbölcselet, de a nemzetközi jog művelésének kiemelkedő alakjává váljon. Az ismert történések azonban nem tették lehetővé az óhajtott cél elérését. Sajnálatos, hogy a magyar és európai jogfilozófus tudósközösségnek csupán nagy ígérete maradt. Jogfilozófiai érdeklődésére azonban a belső száműzetés éveiben is büszkén utalt. Egy 1974-ben kelt tudományos önéletrajzában elsőként említi meg a jogelméletet (jogbölcselet)  a nemzetközi jog, az államelmélet, a közigazgatástan és a politikai történelem mellett , mint tudományos vizsgálódási körébe tartozó tudományágat. Ebből is kitűnik, hogy sohasem maradt hűtlen elsőként választott tu-dományszakához.