Ugrás a tartalomjegyzékre!

home_e.jpg (1454 bytes)


Éles Csaba:
Maupassant másfél évtizede -
Párhuzamok és kereszteződések a francia kultúra történetében,
1880-1893
 

 

 
Henri René Albert Guy de Maupassant 1850. augusztus 5-én született a normandiai Fécamp városában. Hogy milyen meghatározó, egy egész életre és munkásságra kiható élményanyagot jelentettek számára a normandiai földbirtokosok és parasztok, a tenger és a halászfalvak, a várkastélyok és vadászatok világa, azt egy korábbi francia romantikus író példájával szeretném illusztrálni. A Normandiától délre fekvő Bretagne-félsziget Saint-Maló város egyik arisztokrata családjából származott François René de Chateaubriand. Ha a Síron túli emlékiratok első könyvét összevetjük Maupassant normandiai ihletésű novelláival, akkor ebből a 18. és 19. századi „vidéki” francia arisztokrácia hanyatlásának érdekes képsora rajzolódik ki.
Maupassant apját a párizsi tőzsde világa vonzotta – édesanyját viszont az irodalmi élet. Laure Le Poittevin a Flaubert baráti köréhez tartozó költő Le Poittevin húga volt, akinek értékrendjében – fiára is átörökítve – nagyon sokat számított a szabadság, a szellem és a szépség. Miután férj és feleség életútjai végképp elváltak, Guy anyjával Étretat-ba, az Atlanti-óceán még mindig normandiai partvidékének egyik halászfalujába költözött.
Amennyire elkedvetlenítette az ifjú Maupassant-t Yvetot papi líceumának aszkétikus fegyelme és zárt levegője, olyannyira föllelkesítette a rouen-i kollégium szabadabb és nyitottabb miliője. Ott tanított Laure másik közeli barátja, a költő és drámaíró Louis Bouilhet; aki Flaubert-rel együtt bátorította a tehetségesnek tűnő diák versekkel kezdődő irodalmi ambícióit. Nem véletlen tehát, hogy sok évvel később a már híressé vált író éppen nekik mondott poszthumusz köszönetet a Péter és János szubjektív-teoretikus bevezetésében (A „regény”): kettejük „egyszerű és ragyogó tanítása adott nekem erőt arra, hogy egyre csak próbálkozzam”.
Maupassant-t a jogi egyetem lehetőségétől az 1870/71-es porosz-francia háború tragikomikus valósága térítette el. Amikor helyreállt a béke, a „szép (reményű) fiú” a frissen megszületett, de államhatárokon innen s túl gyorsan és többször megalázott Harmadik Köztársaság alkalmazottja lett. Előbb – 1872. március 20-tól – a Tengerészeti Minisztérium hivatalnoka; majd 1878. december 19-től a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban dolgozott. Kezdetben a miniszter titkárságának munkatársaként, később a vallási ügyek, a felsőoktatás és a könyvelés miniszteri titkáraként.
A hétköznapok monoton ritmusát igazából csak a vasárnapok törték meg. Kezdetben kizárólag a szajnai evezések (és ami ezzel jár a folyóparton), majd 1873-tól egyre nagyobb arányban a Flaubert-nél tett tanulságos látogatások. Az Érzelmek iskolája (1869) írója javítgatja Maupassant korai kéziratait. „Gyomlálja a fölösleges jelzőket, mondatait fölforgatja. »A tehetség – mondja – hosszú türelem.« Sétálni küldi, és aztán száz sorban megíratja vele, mit látott. Fiókjába téteti munkáit, önfegyelemre szoktatja, eléje tárva a választást, hogy vagy él, vagy ír, vagy életművész lesz, vagy művész, s még hozzá intézett leveleiben is prédikálja azt az egészségtelen íróhigiéniát, melynek a croisset-i remete könyörtelen követője.” Kosztolányi Dezső értően empatikus mondatai ezek, a Nyugat 1924. február 1-jén megjelent számának Guy de Maupassant cikkéből.
Nem mellékes jelentőségű dolog Maupassant íróvá érlelődésének, még inkább fejlődése felgyorsításának folyamatában az sem, hogy a huszonéves minisztériumi munkatárs Flaubert baráti társaságában olyan neves és nyitott szellemű írókkal találkozhatott, mint Daudet, Turgenyev, Zola, Taine és Edmond de Goncourt.
Flaubert az anyának közeli – a fiúnak úgymond atyai jó barátja. Már a kortársakban felmerült a kérdés, hogy vajon nem volt-e több ennél is? Flaubert 1849. október 22-én jött el Croisset-ból és hét nap múlva utazott el Párizsból – Maxime du Camp társaságában – Egyiptomba. Maupassant viszont 1850. augusztus 5-én jött világra: a különbség tehát 286 nap, de a Code Napoleon csak 300 nap után tartja az apasági lehetőséget teljesen kizártnak. A tényeket és körülményeket ismerve, indokoltnak tűnik az az érzésünk vagy feltételezésünk, hogy mind Laure, mind Guy szerette volna, ha Flaubert az apa – ami tudtukon kívül bekövetkezhetett... (Azután, hogy Talleyrand lenne Delacroix apja, ám ez egy másik híres apasági rejtély a 19. századi francia kultúra történetéből.)
Az intim talányoktól térjünk vissza az irodalomtörténeti tényekhez. Például Flaubert-nek Laure-hoz fiáról – illetve fiával kapcsolatban – írt leveléhez. „Fiatalemberünk, azt hiszem, egy kicsit kósza természetű, és mérsékelten szorgalmas. Szeretném, ha valami hosszabb lélegzetű munkába kezdene, még ha csapnivaló is. … Idővel szert tesz majd eredetiségre, egyéni látás- és érzésmódra (mert ez mindennek a lényege); ami az eredményt, a sikert illeti: mit számít az! Az a legfontosabb ezen a világon, hogy elég magasan tartsuk a lelkünket, távol a polgári és demokratikus szeméttől. A Művészet kultusza gőgöt ad az embernek; és ebből sohasem lehet elegünk. Ez az én morálom.”
Így kezdődött tehát mester és tanítvány kapcsolata 1873-ban. A vasárnapokat később gazdagították a csütörtökök, Croisset mellet Médan: Flaubert székhelyét Zola új háza. Hét hosszú tanulóév telik el, amikor 1880-ban Flaubert már így nyilatkozhat nyugodt lelkiismerettel és biztos meggyőződéssel Maupassant-ról: „A Gömböc, a tanítványom elbeszélése, amelyet ma reggel elolvastam, remekmű; megismétlem a szót, a szerkesztés, a komikum, a megfigyelőképesség remekműve.” Így történt, hogy abban a kötetben, amelyet a Zola köréhez (is) tartozó hat ifjú író – a Médani fiatalok csoportja: Maupassant mellett például Huysmans is – Médani esték címen jegyzett, megjelent végre a Gömböc.
Gustave Flaubert úgy halt meg 1880. május 8-án, hogy a Bouvard és Pécuchet-t befejezetlenül hagyta ugyan, de Maupassant ígéretes íróvá nevelését azonban nem. A tanítványnak jutott az a feladat, hogy a szomorú hírt megtáviratozza Zolának. A fentiek ismeretében nem lep meg bennünket, hogy Maupassant életében milyen mérhetetlenül nagy űrt hagyott maga után Flaubert váratlan exódusa.
„Ebben a pillanatban nagyon élesen átérzem az élet haszontalanságát, minden erőfeszítés hiábavalóságát, az események és dolgok iszonyatos egyhangúságát és azt a lelki elkülönülést, amelyben mindnyájan élünk, és amely nem gyötörne annyira, ha vele beszélgethetnék…” – írta Caroline Commanville-nak. Maupassant az emberi kötelesség után többször teljesítette az íróit is. 1880-ban jelent meg az Egy délután G. Flaubert-nél és a G. Flaubert arca levelezésében, 1881-ben a G. Flaubert mindennapjai, 1884-ben a Bevezetés a George Sandhoz írt levelekhez és végül 1885-ben a Gustav Flaubert című visszaemlékezése, esszéje illetve tanulmánya.

Milyen az a társadalom, milyen az a kor és kultúra, amely a hátterét jelentette Maupassant munkásságának? Milyen az a tizennégy esztendő, amelyet most kimetszünk Franciaország politika- és művelődéstörténetéből? A górcső alá vett időszak határoló évszámai objektíve természetesen esetlegesek – ám szubjektíve, az író felől nézve, nagyon is meghatározóak. 1880 (mint láttuk) a Gömböc megjelenésének – 1893 pedig (mint látni fogjuk) hősünk földi életből történt kilépésének dátuma.
Amikor a Gömböc az olvasó kezébe kerül, a Harmadik Köztársaság kikiáltása 10. évfordulójának évében él. A köztársasági elnök az 1879-ben hét évre megválasztott, jelentős hatalommal bíró Jules Grévy; a miniszterelnök pedig 1880 szeptemberétől Jules Ferry. Bár az államfő ellenezte a további gyarmati terjeszkedéseket, a kormányfő álláspontja győzött. Fokozatosan francia fennhatóság alá került Afrikában az Algériával szomszédos Tunézia (1881), Madagaszkár (1883), Francia-Kongó (1884), továbbá Dahomey és Elefántcsontpart; Ázsiában Indokína vagy Tonkin (1885). Ferry azonban nemcsak „a nagy gyarmati politikai védelmezőjeként” – továbbá a tőkekivitel (főleg a Balkánt, Spanyol-, Orosz- és Törökországot megcélozva) egyik ösztönzőjeként – tett szert jelentős szerepre a francia politika történetében. Ferry politikusi ambíciói ugyanis nem merültek ki a fegyveres és „uzsorás” imperializmus terjeszkedésében. Olyan, a Harmadik Köztársaság belpolitikai életét és társadalmi közérzetét alapvetően befolyásoló törvényeket szavaztatott meg a nemzetgyűléssel, amelyek a gyülekezési és sajtószabadságról (1881), a szakszervezetekről és – 1791 óta először! – az egyesülési szabadságról (1884) szóltak. Demokratizálta a közigazgatást; bevezette az általánosan kötelező és ingyenes népoktatást, létrehozta a nőoktatás iskoláit. A legtöbb vitát az 1880 decemberében meghozott, ún. kongregációs rendeletek váltották ki. Ferry ezekkel feloszlatta a jezsuita és más, nem engedélyezett szerzetesrendeket; illetve kiterjesztette az adózás kötelezettségét a kongregációk és különböző egyházi egyesületek birtokaira is.
Mindezek alapján nem kétséges, hogy Jules Ferry jelentősen hozzájárult a fiatal francia polgári demokrácia jog- és intézményrendszerének kialakításához. Az egy másik kérdés, hogy a Harmadik Köztársaság törvényhozó és kormányzati végrehajtó szerveinek számos kritikával és támadással kellett szembesülniük; világi és egyházi, jobb- és baloldalról egyaránt. Nem beszélve a monarchistákról és a szocialista munkásmozgalomról, a republikánus erők is polarizálódtak: a balszárnyon a Clemenceau-vezette Radikális Párttal.
A társadalmi vitáknak és különböző kritikáknak az irodalom is közvetítőjévé vált. Maupassant korai novellájának (Egy párizsi polgár vasárnapjai, 1880) egyik szereplője, Rade úr szerint a korlátozott választójog ugyan igazságtalanság – az általános szavazati jog viszont ostobaság. Anatole France Jelenkori történet című regénytetralógiája a megelőző évtizedekre is érvényes módon ábrázolja a társadalmi típusokat és gondolkodásmódjukat: A szilfasoron (1897), A próbabábu (1897), Az ametisztgyűrű (1899) és a Bergeret úr Párizsban (1901).
France kortárs krónikája ugyan részletekbe menő körkép, mégis egy szép szerelmi regénye az, ahol a legmarkánsabb mellékszereplő, a nyilvánvalóan Verlaine-ről mintázott Choulette egy kupébeli beszélgetés híressé vált monológjába átcsapva, vitriolosan ironikus és indulatos ítéletet mond a polgári társadalom másik arcáról: hazug és romlott mechanizmusáról. Az alábbi, a szokottnál kissé hosszabb, de kétségkívül nagyon tanulságos idézet – főként azzal a kitételével, hogy gazdagnak és szegénynek egyformán tilos a hidak alatt aludni és az utcákon koldulni – A vörös liliom (1894) című regényéből való.
„Mi, franciák, katonák vagyunk és polgárok vagyunk. Ez is jogcím a büszkélkedésre: polgárnak lenni! A szegények számára abból áll, hogy támogatják és biztosítják a gazdagok hatalmát és semmittevését. Ezért dolgoznak a törvény előtti egyenlőség magasztos szárnyai alatt, amely gazdagnak-szegénynek egyformán megtiltja, hogy hidak alatt háljon, az utcákon kolduljon és kenyeret lopjon. Ez egyike a forradalom nagy vívmányainak. Ez a forradalom, minthogy őrültek és hülyék csinálták a nemzeti javak kisajátítóinak hasznára, és minthogy végső eredményében csak az agyafúrt parasztok és uzsorás kispolgárok meggazdagodására vezetett, az egyenlőség nevében a gazdagság kényuralmának vetette meg az alapját. Rászabadította az országra a pénzembereket, akik száz esztendeje élősködnek rajta. Ők az urak, a parancsolók. A látszatkormány, amely ajgó-bajgó, habajgó-nyavalygó szegény ördögökből áll, a bankárok zsoldjában tengődik. Száz év óta a társadalom árulójának bélyegzik azt, aki ebben az országban a szegényeket szívleli. És veszedelmes elemnek, aki ki meri mondani, hogy egyáltalában vannak nyomorultak. Még törvényeket is hoztak a felháborodás és az irgalmasság ellen. És azt, amit itt most mondok, nem lehetne kinyomtatni.”
Az 1880-as és 1890-es évtizedben három hírhedt eseménysorozat is megrázkódtatta a Harmadik Köztársaságot, állásfoglalásra kényszerítette a francia társadalom legkülönfélébb csoportjait. Az első Boulanger tábornok, ex-hadügyminiszter és különféle monarchista-bonapartista-nacionalista híveinek szándéka-törekvése a parlamentáris demokrácia megdöntésére 1887 és 1889 között. A második a Panama-csatorna építésének leállása, a Ferdinand Lesseps mérnök vállalatának csődje miatt kirobbant botrány és a tulajdonos perbefogása (1889-1893). A harmadik és legnagyobb horderejű Alfred Dreyfus kapitány kémkedéssel való hamis megvádolása, elítélése, majd felmentése és rehabilitálása (1894-1899, 1906). A monarchizmus, a korrupció és az antiszemitizmus úgy állnak itt előttünk, mint a francia polgári demokrácia súlyos gyermekbetegségei.
Az 1880-as években nemcsak a nagypolitikában, hanem a gazdaságban és a mindennapi életben is döntő horderejű változások zajlottak le. Az 1873 és 1895 közötti bő két évtized egyszerre hozott felvirágzást és válságokat – szorosan kötődve az európai és a világgazdaság fejlődési üteméhez. Jellemző, hogy a két legnagyobb francia bank pénzpolitikai konkurenciáját faji, vallási és politikai ellentétek is átszövik. Rothschild (a De Rothschild és Frères bankház) zsidó, protestáns és republikánus – míg az Union Générale katolikus, konzervatív és royalista. Robert Mandrou írja, hogy az 1870-ben élő emberek – főként a „vidékiek” (tehát minden nem Párizsban lakó francia!) – életmódjukat tekintve közelebb álltak 18., sőt 17. századi elődeikhez, mint századvégi utódaikhoz.
És milyen az új, a 19. század második felének, még inkább utolsó negyedének francia fővárosa? Az a Párizs, ahol Maupassant és híveinek egyik csoportja az életét eltöltötte? Olvassunk el egy szemelvényt A francia civilizáció ezer éve című könyvnek abból a részéből, amelyet Robert Mandrou írt.
„Pompás bérházak a tágas bulvárokon, ahol fiákereket húznak a peckes lovak; a Champs-Élysées, Auteuil és Passy mámora; a színházak, ahol könnyedén, frivolan zajlik a párizsi élet a »Szép Heléna« és a vígoperák stílusában, néha kétes ízlésre valló pompás keretben. A Tuilériák adják meg a hangot, míg a Faubourg Saint-Germain sértett gőggel duzzog. Ezeknek az újgazdagoknak építik az első nyaralóhelyeket, közel Párizshoz, ahová üzleti ügyeik szólítják a nyugtalan spekulánsokat: ilyen Deauville, Dieppe és Enghien, azután a már távolabb fekvő fürdőhelyek, Vichy, Royat, Plombičres. És e gazdag világ számára jönnek létre 1860 és 1880 között Párizsban a nagy divatcégek, amelyeknek vevőközönsége rendkívül elegáns és egyre inkább nemzetközi is; ezek, csakúgy mint a konfekcióipar, a varrógép haszonélvezői. A luxus divatszalonok, mint például Paquin, nagy hírre tesznek szert Angliában és az Egyesült Államokban, Berlin és Bécs konkurenciája ellenére, s hírnevük a XX. században sem fakul. A finánckereskedelem és az ipari kapitalizmus felvirágzása tehát Párizsnak kedvez, a közigazgatási, vasúti és bankcentralizáció jóvoltából: új főváros születik: amelyet fénybe borít a gázvilágítás.”

A korszak Párizsának három épület hozott további világhír-gyarapodást. Egy új: az 1862 és 1875 között, Charles Garnier tervei szerint épült Opera; illetve két készülő: 1876-tól a Montmartre csúcsán magasodó Sacré-Coeur (Szent Szív), amelyet 1919-ben szenteltek föl; valamint a modern Párizs jelképévé váló (Gustave) Eiffel-torony, amelynek összeszerelése 1887 januárjától 1889 márciusáig tartott. Az első a zenei, a második a hit-, a harmadik a gazdasági élettel és valamiképpen mindegyik a politikával is kapcsolatos.
Az Opera épületében ugyanis a Második Császárság kívánta önmagát reprezentálni, de a Republikának kellett befejeznie. A Sacré-Coeur megépítését a katolikus egyház erőszakolta rá arra a Harmadik Köztársaságra, amelynek büdzséit a németeknek fizetett, öt milliárd aranyfrankos hadisarc terhelte meg. És végül az 1889-es világkiállításra felállított Eiffel-torony: ebben már végre az új államrend kívánta megmutatni innovatív képességét. Aligha lehet nagyobb és fizikai valójában látványosabb ellentétet elképzelni az indusztriális civilizációba tekintő és a spirituális múltba forduló Franciaország között elképzelni, mint amilyet a Tour Eiffel és a Sacré-Coeur kontrasztja testesít meg!
Maupassant-nak és barátainak az Opera jelentette a legtöbbet – míg az Eiffel-torony a legellenszenvesebbet. Francia írók és művészek (köztük Maupassant, Gounod, Sardou, Coppée, Lecomte de Lisle, az 1901-ben első irodalmi Nobel-díjas Sully Prudhomme és mások) 1887-ben közös levelet írtak Alphand-nak, a világkiállítás igazgatójának az acélmonstrum felépítése ellen.
„Húsz éven keresztül nézhetjük, hogyan terjeng ennek a ronda összecsavarozott bádogszörnynek a ronda árnyéka, mint egy tintafolt… A torony, a magas, ösztövér, vaslépcsős piramis, hatalmas, esetlen csontváz, melynek alapja olyan, mintha egy hatalmas Küklopsz-szobrot kellene megtartania, s amely aztán egy nevetséges, keskeny gyárkémény alakzattá silányul…” Tény, hogy a torony felépült; s az is, hogy Maupassant megfogadta, hogy amíg az építmény áll, nem teszi be a lábát Párizsba... „Maupassant menekült az Eiffel-toronytól, mert giccsességével majd szétnyomta az agyát” – mondja Trepljov Anton Pavlovics Csehov Sirály (1896) című drámájában.

A következőkben a képzőművészet (a szobrászat és a festészet) értékeire világítunk rá a jelzett időmetszetben (amely egyben Louis Pasteur diadalának korszaka is). Abban az évben, amikor a Gömböc megjelent, Auguste Rodin befejezte A gondolkodót. Elkészült az Ádámmal is (amelynek párdarabja a következő évben az Éva), s hozzákezdett A Pokol kapujához. Az 1880-as évtized olyan nevezetes kompozíciókat eredményezett még a leghíresebb francia szobrászművész életében, mint az Örök tavasz (1884), A csók (1886), a Calais-i polgárok (1886-88), az Örök bálvány (1889) – és akkori műveinek másik felét még nem is említettük.
Az 1888-1893 közötti évekre esnek Antoine Bourdelle első jelentős szoboralakjai is: a Beethoven, az Ádám, a Hamlet és az Anyaság. Végül még egy egybeesés. Abban az 1880-as esztendőben, amikor hivatalba lépett az ambiciózus Jules Ferry kormánya, amikor az írói alkotókedvtől túlcsorduló Maupassant debütált a Gömböccel, amikor Rodin A Pokol kapujának nagyszerű nyitányaként befejezte A gondolkodót; akkor kezdett hozzá Rodin barátja és egyik megmintázottja Aime-Jules Dalou A köztársaság diadala című szoborcsoportjához. A Harmadik Köztársaság részéről megrendelt legmonumentálisabb emlékmű 1899-re készült el: Párizsban áll a Nemzet terén (Place de la Nation).
A festészetben az impresszionisták, a pointillisták és divizionisták, a különféle neo- és posztimpresszionisták művészeti mozgalmának fő- és mellékáramlatai mind terebélyesebben és termékenyebben bontakoznak ki. Édouard Manet, Claude Monet, Edgar Degas, Auguste Renoir, Henri Toulouse-Lautrec, Georges Seurat, Paul Cézanne egyre növekvő számban festik a fürdőző és fésülködő, toalettjüket készítő és társalkodó, olvasó és elmélázó, sétáló és táncoló, kerthelyiségben vagy színházban szórakozó úri hölgyeket és cselédlányokat, az irigyelt kurtizánokat és a szánalmas bordélyháziakat, a szereplő balerinákat, primadonnákat és felszolgáló pincérnőket. Társaságukban természetesen ott mulatnak az iddogáló és pipázgató, a kártyázó vagy csónakot evező férfiak.
Manet utolsó nagy művét alkotta meg 1881-ben A Folies-Bergére bárja címmel. Már Manet halála (1883) után készült Seurat Nyári vasárnap délután a Grand Jatte szigetén (1884-86), a pointillista képalkotás bravúros remekműve. Renoir Le Moulin de la Galette (1876) című, a francia festészeti megújulás és a párizsi mindennapi élet megörökítése szempontjából is korszakos jelentőségű, mozgalmas kompozíciója után tizenhárom évvel Toulouse-Lautrec is megfestette ugyanezt a helyszínt (1889), a következő évben pedig a Moulin Rouge-t.
Ismét egy egybeesés: a Gömböc megjelenésének évében, 1880 júliusában indul el Van Gogh festői pályája; aki a korszaknak ha nem is a francia, de mindenképpen franciaországi művészeti kultúrájához tartozik. Az 1888-tól Párizsban, majd főleg Arles-ban és környékén szédületes tempóban fölgyorsuló, káprázatos kvalitású képeket felmutató életmű 1890. július 29-én, tragikus körülmények között már le is zárult: baljós előzményeként a Maupassant-t is utolérő művészvégzetnek.
Van Gogh főbb művei szuggesztív önarcképei mellett 1888-ból a Tájkép aratáskor, a Magvető, a Híd szekérrel, a Joseph Roulin postás ülőportréja, az Éjszakai kávéház, a Kávéházi terasz éjjel, a Napraforgók, a Gauguin karosszéke; 1889-ből a Búzamező ciprussal, a Csillagos éjszaka, a Hálószoba; 1890-ből az Út ciprussal és csillaggal, Az auvers-i templom, a Dr. Gachet arcképe és a Búzatábla repülő varjakkal.
1888-ban – tehát abban az évben, amikor a korábbi prédikátorból a modern festészet igazán klasszikus Vincentje lesz – határozta el a negyvenéves Paul Gauguin, hogy enged "az ördög sarkantyúzásának". Elkészült a Látomás prédikáció után: Jákob harca az angyallal (1888), Van Gogh közelében az Éjszakai kávéház Arles-ban (ua) majd A sárga Krisztus (1889); 1891-ben pedig megkezdődött Gauguin első trópusi korszaka, amely 1893-ig tartott Tahiti szigetén. Gauguin a trópusokon – a mesterkéltséget, hiúságot, elidegenedést és nem mellékesen a művészet haszontalanságának nézetét tenyésző nyugat-európai civilizációval szemben – a természetet és a természetességet, a testi-lelki értelemben vett őszinteséget és a kultúra új ösztönzőit kereste. Ami Gauguin számára Tahiti, az Maupassant-nak – mutatis mutandis és alkalmanként, szinte „lopva” – Korzika.
Mindeközben Paul Cézanne konok önfegyelemmel dolgozik magányosan a festészet újabb forradalmán. Ellentmondásnak tűnhet, de tény, hogy Cézanne kísérleteinek médiuma a hagyományos tematikai műfajok világa: anonim portrék (Pipázó férfi, Hölgy kávéskannával, Vörös mellényes fiú) és csoportképek (Öt fürdőző nő, Fürdőzők, Kártyázók), csendéletek különféle edényekkel, gyümölcsökkel, drapériákkal (Konyhaasztal) és tájképek (Híd a Marne folyón Crčteil-nél, Dombos-sziklás táj Provance-ban) – az 1885 és 1895 közötti évtized terméséből véve a jelentősebb példákat.
Van Gogh, Gauguin és Cézanne a legnagyobb posztimpresszionisták. Több vonatkozásban elő is készítik az avantgarde első izmusait, de nem közvetlenül: a felgyorsuló festészeti fejlődésben olyan irányzatok „ékelődnek” közéjük, mint például a fauveizmus. Bár fő képviselőjének igazi arculatát 1904-től számítjuk – Henri Matisse munkásságának kezdetei, első megőrződött és szignált próbálkozásai, a nyilvánvalóan iskolás színezetű csendéletek az 1890-93 közötti évekből valók.
Maupassant regényeinek és elbeszéléseinek, sok anekdotikus történetének témavilágához és szereplőihez Renoir és Pissarro, Degas és Toulouse-Lautrec jelenetei és figurái állnak nagyon közel. Az író személyes ízléséhez viszont kétségkívül Monet, akit 1885 októberének végén meglátogatott fővárosi műtermében, és lenyűgözve nézegette csodálatos impresszióit.
A Monet-féle vonzás maupassant-i választásának kettős oka van. A monet-i festészetben ugyanis egy olyan alternatíva testesül meg, amely egyszerre jelentett Maupassant számára tagadást és még erősebb állítást. Negligálását – ha nem is olyan drasztikusan, ahogyan azt Gauguin tette – az Eiffel-toronyban csúcsosodó francia civilizációnak. És affirmációját mindenekelőtt Normandia – írónk szülőföldje! – természeti esztétikumának. Vétheuil, Étretat, Trouville, Dieppe és Fécamp környéke voltak azok a helyek, amelyeknek ihletésére, Monet és nézőinek örömére új, immár művészi szépségek születtek a szaporodó vásznakon.
Ha minden bizonnyal Monet állt Maupassant-hoz a legközelebb, akkor legtávolabb nagy valószínűséggel az akadémikusok, közülük név szerint is Munkácsy Mihály. A párizsi arisztokrata elitnek az az 1880-as évtizedben ünnepelt festője, aki 1881-ben állította ki igen frekventált szalonjában a Krisztus Pilátus előtt című, monumentális méretű művét. A bibliai témájú festmény (jelenleg a debreceni Déri Múzeumban látható Krisztus-trilógia első darabja) premierjét – megváltoztatott művésznévvel és műcímmel – Maupassant beépítette A Szépfiú (1885) című regényébe. A festményből Hullámokon járó Krisztus, alkotójából pedig Markovits Károly lett.
Az 1880 és 1893 közötti évek a francia zenei életben is termékeny időszakot jelentettek. Bár Maurice Ravel 1875-ben született, Georges Bizet pedig ugyanabban az esztendőben hunyt el, viszonylag sok olyan muzsikusról tehetünk említést, aki a Maupassant egész életművét felölelő tizennégy évben alkotta meg számos jelentős – olyakor legfontosabb – darabját. A lexikális sorrendbe szedett nevek igazán impozáns zenetörténeti csoportot képviselnek: Claude Debussy, Léo Delibes, Gabriel Fauré, César Franck, Jules Massenet és Camille Saint-Saëns.
Valaki „kimaradt a táncból”, s éppen annak a kánkánnak (Orpheusz az alvilágban, 1858) a komponistája, amelynek erotikus mozgású tánca akkoriban (sőt előtte és utána is) uralta a Moulin Rouge és más éjszakai mulatók színpadát! Az 1880 októberében meghalt Jacques Offenbachról, a „Champ-Élysées Mozartjáról” azért kell mégis az élők között szót ejtenünk, mert az Opéra-Comique négy hónappal a szerző exodusa után tűzte műsorára a Hoffmann meséi című fantasztikus operáját. És akkor írjuk ide a francia operett (benne a kánkán-zene) másik alapító klasszikusának, Hervének is a nevét, akinek négy legismertebb operettje közül – a több mint nyolcvanból – kettő az 1860-as, kettő viszont az 1880-as években született: a Nebáncsvirág (1883) és A kozák (1884).
A Coppélia (1870) szerzőjének 1880-ban a Nivelle, 1883-ban pedig a korábbi fő műve ismertségével veteksző Lakmét mutatták be. Léo Delibes vígoperái után César Franck színpadi zeneművei a tragikus vagy legalábbis a komolyabb témájú alternatívát példázzák. A Rebeccát (1881) és a Huldát (1882-85) Maupassant és a véle egyazon évben eltemetettek azonban mégsem hallhatták. Utóbbit ugyanis 1894-ben, előbbit még később: 1911-ben vitték a közönség elé.
Camille Saint-Saëns és Jules Massenet operái közül négy-négynek is erre az időre esik a premierje. Saint-Saënstól a VIII. Henrik (1883), a Proserpine (1987), az Ascanio (1890) és a Phryné (1893) – Massenet-tól a Hérodiade (1881), a legjelentősebbnek minősített Manon (1884), a Cid (1885) és a Werther (1886). Éppen 1893-ban kezdte el komponálni Claude Debussy a Pelléas és Mélisande című zenedrámáját, amelyet azonban csak 1902-ben fejezett be.
Debussy kórusra írt darabjai közül kiemelkedik a Tavasz (1882), amelyet később szimfonikus költemény formájában is élvezhetett a koncertlátogató közönség (1887). Az 1883-as év két további kórusművét (Invocation, A gladiátor) később több kantáta követte (1884-88). 1881 és 1893 között egyre sűrűbben csendültek föl zongorakísérettel újabb és újabb dalai Musset, Baudelaire és Verlaine műveire. A vizsgált időszak Debussy részéről egy igazán klasszikus értékű, újabb zenekari alkotással zárul, amely az Egy faun délutánja (1892-94) címmel vált világhírűvé.
César Franck nevéhez is számos szimfónia és szimfonikus költemény, zongora- és kórusmű, hegedűszonáta és vonósnégyes, orgonakorál és zsoltár stb. fűződik. Gabriel Fauré nevét akkor elsősorban a Vénusz születése (1882) című kórusműve és Paul Verlaine – „Zenét minékünk, csak zenét…” (Költészettan, 1874) – strófáira írt sanzonjai (1891-93) tették ismertté. A máig leggyakrabban játszott szimfonikus költemény azonban – természetesen Debussy zenekari művei után vagy mellett – Az állatok farsangja (1886) Camille Saint-Saëns-tól.
A végére maradt a Faust (1859-ben megbukott, de tíz év múltán balettel kibővítve már folyamatosan sikeres opera) zeneszerzője. Charles Gounod – miután 1869-ben elérkezett tehát a hírnév fennsíkjára – 1893-ban bekövetkezett haláláig már csupán az egyházi muzsika gyarapításának élt. A Stabat Mater (1869) jelentette a kezdetet, majd megszülettek a misék, egy Te Deum és két Rekviem (1873 és 1893). És mindez abban a párizsi lakásban, amelynek 1884 áprilisától Maupassant a szomszédja lett.
A vizsgált időszak francia irodalmának nagy öregje Victor Hugo (1802-1885); akinek világhírű regényei a megelőző múltból A nyomorultak (1862), A tenger munkásai (1866), A nevető ember (1869) és utolsó regénye, a nagy forradalom idején játszódó Kilencvenhárom (1874). Ő és a korábbi évtizedek több óriása posztumusz kötetekkel üzent az utódoknak és az olvasóknak. 1886-ban jelent meg A sátán bukása című poémakönyve, amely kétszeri nekikezdés (1854 és 1859-60) ellenére is befejezetlen maradt; csakúgy, mint az 1855/56-ban keletkezett Isten (1891).
1887-ben látott napvilágot Charles Baudelaire-től a Bizalmas naplók (1855-66); majd 1892-ben az Egotista emlékezések, Stendhal 1832-ben írt önéletrajzi jellegű könyve. Korábbról poszthumusz regény Flaubert-től a befejezetlen Bouvard és Pécuchet (1881). Tulajdonképpen ilyen „palackpostai” üzenetnek mondható az Arthur Rimbaud prózai költeményeit tartalmazó Színvázlatok (1886) is; hiszen az Abesszíniában kereskedő, egykori „kamasz Shakespeare” mint művész már önként meghalt…
Maupassant nagy és híres kortársai hazájának irodalmából Edmond de Goncourt (1822-1896), Émile Zola (1840-1902), Alphonse Daudet (1840-1897), Anatole France (1844-1924), Paul Verlaine (1844-1896) és Joris-Karl Huysmans (1848-1907). Edmond de Goncourt az öccsével, Jules-lel (1830-1870) közösen írt Germinie Lacerteux (1864) című kisregénnyel tette ekkorra igazán híressé a nevét; míg A Zemganno testvéreket (1879) – bár tervét részben még fivérével alakította ki – már egyedül jegyzi.
Zola A Rougon-Macquart család című, balzaci ambíciójú sorozatának 1870 és 1880 között kilenc kötetét jelentette meg. Ezek közé tartozik például a nyitányt jelentő Rougonék szerencséje (1870), majd a Párizs gyomra (1873), a Mouret abbé vétke (1875), A patkányfogó (1877) és a Nana (1880). Ezután látott napvilágot a Tisztes úriház 1882-ben. Daudet a Harmadik Köztársaság első évtizedében jelentkezett a könyvpiacon valószínűleg legjelentősebb regényével: Tarasconi Tartarin (1872), Ifjabb Fromont és idősb Risler (1874), A nábob (1877) és a Numa Roumestan (1880).
Anatole France-tól egy kötetben jelent meg 1879-ben a Flaubert által szintén „remekműnek” minősített kisebb regény, A sovány kandúr és a Jokászté; majd 1881-ben ezeket követte a Bonnard Szilveszter vétke. Akárcsak a Gömböc, az 1880-as év újdonsága Paul Verlaine verseskötete, a Jóság is.
S mielőtt időben továbblépnénk, súlyos sértés vagy legalábbis illetlenség volna a gyermekekkel – ideértve a felnőttek gyermekkorát is! – szemben, ha egyszerűen megfeledkeznénk a jó öreg Verne Gyuláról. Jules Verne (1828-1905) rendkívül termékeny életműve tágabb időhatárokban lényegében a Hatteras kapitánytól (1866) A világ uráig (1904) terjed; a most vizsgált időszakot prológusával tekintve A tizenötéves kapitánytól (1878) egy magyarországi tárgyú regényéig (Várkastély a Kárpátokban, 1892).
Ilyen előzmények után érkezünk el az 1883-as esztendőhöz (amely különös véletlenek folytán Manet és Turgenyev, Wagner és Marx elhunytának közös éve is). A francia irodalomban ugyanekkor jelent meg az Egy asszony élete Maupassant-tól és a Hölgyek öröme Zolától. 1884-ben Verlaine publikálta Az elátkozott költők című kritikagyűjteményét; Daudet pedig a Szaphó, Huysmans a Különc és Zola az Életöröm című regényét a Rougon-Macquart ciklusból. 1885-ben hősünk közzétette A Szépfiút, Zola a Germinalt, France az Barátom könyvét, Daudet a Tartarin az Alpokont, Verlaine pedig a Hajdan és nemrég című verseskönyvét. 1887-ben Maupassant-tól olvasható lett a Mont-Oriol, Zola pedig még a híveit is megbotránkoztatta A földdel. (Az előző évi regény, A mestermű miatt egy életre megharagudott rá ifjúkori barátja, Cézanne.) 1888-ban Maupassant megjelentette az esztétikatörténeti jelentőségű bevezetővel bíró Péter és Jánost (amelyet Van Gogh is tetszéssel olvasott). Ez az év hozta meg A halhatatlan című, a Francia Akadémiát szatirizáló regényt Daudet-tól és a Szerelem verseskötetet Verlaine-től, amelyet a következő évben a Párhuzamosan követett. 1889-ben Maupassant újabb regénnyel jelentkezett: ez volt az Erős, mint a halál. És ha most vetünk egy pillantást a filozófiai életre is, akkor újdonságként Henri Bergson művét láthatjuk: Idő és szabadság. Tanulmány eszméletünk közvetlen adatairól címmel. 1890-ben tanulmányunk főszereplője publikálta Az ember szívét, Zola az Állat az emberben című könyvét, Daudet a Tarascon kikötővárost, Anatole France a Thaďst és Verlaine az Ajánlásokat. 1891-ben ezt követte a kor leghíresebb költőjétől a Boldogság és a Kórházaim című emlékező prózája. 1892-ben megjelent az Összeomlás (Zola); a Meghitt liturgiák (Verlaine); a Lúdláb királynő, a Judea helytartója és a Miasszonyunk bohóca (Anatole France). Ezeket követte 1893-ban – a szerzők előbbi sorrendjében – a Pascal doktor, a Börtöneim mint a Kórházaim folytatása és az Elégiák, illetve a Coignard abbé vélekedései. Végül ejtsünk szót Victorien Sardou (1831-1908) drámaíróról is. Már 1877-ben a Francia Akadémia tagja, de az irodalmi értékrend mérvadói lényegében a 20. század elejétől „könnyűnek” találták. Van azonban három darabja – éppen a „maupassant-i” korból –, amelyek közül kettő musicalként, egy pedig operaként napjainkig él a világ zenés színpadain. Ezek a Váljunk el! (1880), a Tosca (1887 – Puccini nevén 1900-tól) és a Szókimondó asszonyság (1893).

A Gömböc tehát – amint azt a francia művészeti és irodalmi élet különféle eseményeivel való időbeli egybeesése okán már többször említettük – 1880-ban jelent meg a Médani esték című többszerzős kötetben. Maupassant mintegy másfél évig még állami alkalmazásban állt – munkaviszonya a kultuszminisztériumban 1882. január 11-én szűnt meg –, azután élete végéig (egyre jobb anyagi helyzetben élő) „szabadúszó” – hivatalosan szellemi szabadfoglalkozású – lett.
Maupassant a magánéletben is új életet kezdett: más helyszíneken, más szokásokkal és más társaságban. Sem a szajnai evezősök, sem a Médani Fiatalok nem látták többé a környezetükben. Életének igazi magjává a magány és a munka vált; amelyet éppoly szenvedéllyel művelt (éterrel és más ajzószerekkel stimulálva), miként a töményen adagolt érzéki élvezeteket (a bortól a bordélyházakig). Nem szólva áradó publicisztikájáról, egyre szaporodott könyveinek száma, s vele nőtt sikere és hírneve.
Jelentősebb novelláskötetei, útirajzai és a már említett regényei (utóbbiak eredeti címükön is) időrendi sorba csoportosítva a következők. 1881: A Tellier ház, 1882: Fifi kisasszony, 1883: Egy asszony élete (Une vie), 1884: az algériai úti élményeit és reflexióit sűrítő Napsütésben, Holdvilág, A Rondoli lányok, Miss Harriet, 1885: A Szépfiú (Bel Ami), Amit a nap és az éj mesél, Yvette, Tóni bá’, 1886: Parrent úr, Lujzika, 1887: Mont-Oriol, a kísérteties Horla és más elbeszélések, 1888: Péter és János (Pierre et Jean), A rózsalegény, 1889: Erős, mint a halál (Fort comme la mort), Balkézről és 1890: Az ember szíve (Notre coeur).
Milyennek látta Maupassant-t José Maria de Hérédia kubai születésű, anyai ágon francia származású költő 1890. november 23-án, Flaubert roueni emlékművének avatásán? „Maupassant híres, gazdag és erős volt. Boldognak látszott. Irigyelték. Pedig senki sem volt nála nyomorultabb… Hosszasan beszélt nekem a melankóliájáról, unalmas életéről, súlyosbodó betegségéről, látásának és emlékezetének gyengüléséről, a szeméről, arról, hogy egyszerre csak nem lát, sötét éjszaka áll be, a vakság negyedóráig, sőt félóráig, egy óráig is eltart… Aztán, ha a látás visszatér, a sietségben, az újrakezdett munka lázában kihagy az emlékezet, és – micsoda kínszenvedés egy ilyen írónak! – képtelen megtalálni a megfelelő szót, elkeseredetten töpreng, dühöng, kétségbe esik.”
Maupassant mindössze még egy évig alkotott, szakadozott tempóban és a legcsekélyebb belső öröm nélkül. Ami utána következett, az a legszomorúbb emberi történetek közé tartozik, s amelynek már csak a halál vethetett véget. „Meteorként léptem az irodalomba, s villámcsapásként fogok távozni belőle…” Hogy mikor mondta az író ezt a próféciát egy barátjának, az nem tudható pontosan. De az igen, hogy ez a „villámcsapás” 1893. július 6-án történt Párizsban, ahová mégis visszatért – meghalni.
Összefonódva több tényező is közrejátszott a Szépfiú viszonylag korai hajótörésében. Az anyjától és nagybátyjától örökölt idegrendszeri betegségek (amelyek öccsénél is jelentkeztek), a megfeszített munkatempó, az 1880 óta egyre többször és növekvő mennyiségben használt droganyagok, az orvosi kezelések bizonytalansága és hatástalansága. A „főbűnös” azonban minden bizonnyal az a szifilisz, amelyet Maupassant 1871 és 1878 között kaphatott meg, és agylágyulást okozva, 1891-ben terjedt át az agykéregre.
Csak 1899-ben mutatta ki Babinski, hogy az Argyll Robertson-kór néven ismert szembetegség a szifilisz következménye, amelynek baktériumát 1913-ban találta meg Noguchi a paralysis progressiva stádiumában lévő betegek agyában. A vérbajt, amely nagyjából ugyanakkor törte meg Nietzsche pályáját, és amely főszerepet játszik Henrik Ibsen Kísértetek (1881) című drámájában is, majd 1917 körül kezdték el általánosan gyógyítani. Paul Ehrlich 1909-ben fedezte fel a gyógyítás alapjául szolgáló salvarsant.
Maupassant temetése két nappal elhunyta után, július 8-án történt a Montparnasse-temetőben. A „Rossz Kóborló” utolsó kívánságaként ugyan puszta földet kívánt, ám az író teste fenyőből, cinkből és tölgyből készült hármas koporsóba került. Gyászbeszédében Zola visszatért a Gömböcre is. „Nagyon megörültünk neki; szerzője mindannyiunk testvére lett, a szemünk előtt nőtt fel, és nem is sejtettük „géniuszát”.

Maupassant sok-sok elbeszélésének zöme néhány témacsoportba sorolható. „A háborúval kapcsolatban – írja Armand Lanoux – Maupassant pőrén, ellentmondásosan áll előttünk, mint pacifista és hazafi egyszerre.” Az korántsem biztos, hogy a pacifizmus és a hazafiság mindig, teljesen és főként ellentmondásosan kizárja egymást. De az tény, hogy az 1870/71-es porosz-francia háború ifjan átélt és elmesélésekből hallott epizódjai mély nyomokat hagytak haláláig az író emlékezetében; s amelyek a nyolcvanas évek végéig megírásra is késztették. Bizonyítja ezt kezdetben a sokat emlegetett Gömböc, majd a Fifi kisasszony, az Ordas anyó, a Két jó barát, a Párbaj, Az őrült asszony és később a Háromkirályok.
Ugyanezekben az években – tehát 1880-tól 1887 körülig – születtek a hivatali-hivatalnoki (magán)élettel kapcsolatos legjobb novellái is: Egy párizsi polgár vasárnapjai, Kirándulás, Görbe este, A gyilkos stb. Maupassant-nak ezekben az írásaiban – igazi realistaként – a maga történelmi konkrétságában sikerült megmutatnia az örök kispolgárt. Ifjúkorát már megismerve, nem véletlen, hogy egyik versében (Két úr az utcán) az egész polgári osztállyal szemben érzett intellektuális viszolygása teljes nyíltsággal juthatott kifejezésre:

S még prédikálja a pap, hogy a szellem.
Az égi tűz s az ember az úr itten,
S hogy az állat fölé emelt az isten,
Eszméket adva vergődő velőnknek.
S az emberi tudás előretörtet!

A vén világ új s új csapásra vág.
De egy örök marad: a butaság.
Ha marha s ember közt választanék,
Valóban győzne tán a marha még,
Mert, ó, tudósok, meg nem foghatom,
Mért több a szóló, mint a szótlan barom?
(Kosztolányi Dezső fordítása)

Maupassant alkotói érdeklődése a háború és a hivatalnokok élete iránt a nyolcvanas évek végére kimerült, de egy fonal végig megmaradt. „Ezek a törvénytelen, titkos, házasságtörésből származó, ismeretlen, elrejtett vagy elhagyott gyermekekről szóló változatok mennyiségileg művei legnagyobb részét alkotják.” – írja talán legterjedelmesebb, de olvasmányos stílusú monográfusa, Armand Lanoux (Maupassant, a szépfiú, 1967.; magyarul: 1974). Ide tartozik például két, a Gömböc előtt írt novellája: korábbról A szenteltvíznyújtó (1877) és a Simon apja, majd A fiam, Az apa, a Pincér, egy pohár sört!, a Parent úr, végül Az olajfás (1890).
Csak nem azt bizonyítják ezek a novellák áttételesen, hogy Maupassant-t tulajdonképpen saját származása izgatta? Talán igen – talán nem. Ezért, de ettől függetlenül is, érdemes ismét Lanoux-hoz fordulnunk. „A Flaubert és Maupassant közötti sok lelki, testi, jellembeli, eszmei, művészi hasonlóság valóban szembeszökő. A normand keménységük, az örökletes tulajdonságaik, a cselédlányokhoz való vonzódásuk, művészetszeretetük, … a nihilizmusuk, antiklerikalizmusuk, antimilitarizmusuk, az ostobaság iránti gyűlöletük, a nyárspolgár iránt való megvetésük, a Rend utálata, az elkülönülés a »tömegtől«, egyszóval egész világnézetük egyforma.”
Ami a természetet illeti, teljesen egyértelmű, hogy Maupassant „osztja az élő víz iránti szenvedélyt, életműve az élő víz dicsőségét zengi, ugyanazon a módon, ahogy a Monet-é vagy a Debussyé, a múló pillanatnak ez az egész, spontánul hérakleitoszi iskolája. Azért ír így, mert ő a század legvízibb prózaírója; de ő nem tud róla.” (Lanoux)
De ami a társadalomra vonatkozik, hogy ti. szerette-e vagy gyűlölte-e a nőket, az már korántsem. Maupassant, „a nagyvilági nők Balzacja” (Lanoux) gyűlölte volna a szebbik nemet? Az a Maupassant, aki hölgyek társaságában bizalmasnak és közlékenynek mutatkozott – a férfiakkal (kivéve néhány barátját) viszont udvariasnak és kimértnek? Nem gyűlölheti a nőket az – ez az érem egyik oldala –, aki szereti, sőt dicsőíti a szerelmet. A szerelmet, amelyben a szeretett nő nővérünk, leányunk, édesanyánk és több is náluk. Maupassant tragédiája, hogy ezt az összetett szerepet – talán az anyja iránti mély és tartalmas vonzódása negatív következményeként is – egyetlen nő sem volt képes betölteni az életében. Ez az érem másik oldala, innen fakad nőgyűlölete.
„Azok, akik nem költői szerelemmel szeretnek, úgy választanak és keresnek nőket, ahogyan az ember kotlettnek valót választ a mészárszékben, csak a hús minőségével törődve.” Hogy ebből a szép gondolatból önjellemzés lett, azt magánéletének számos viszonya és kalandja mellett a Vágyak című verse is bizonyítja:

Én mást imádok: a test szűzi húsát,
Az istenek bájára szomjazom,
Hogy testem, ez a lángzó, büszke túlság
Hódítson égve sok-sok századon.

Szeretném, hogy mindenki értem égjen,
Ma ezt ölelni, holnap újra azt,
Leányt szakítni, künn a messze réten,
Ahogy tépjük a gyümölcsöt, tavaszt.

A lágy gyümölcsnek íze annyiféle,
Oly sokszerű illatlehellete,
Kezem bolyongva száll a lány fejére,
Most tűzpiros haj, máskor fekete.
(Kosztolányi Dezső fordítása)

Maupassant páratlanul természetes író. Valószínűleg ebből fakad a nőgyűlölet egyoldalú, árnyalatoktól mentes, ellenpontozatlan látszata is. „Amit ő elénk tár – írja Anatole France –, az az emberi állat rútsága, brutalitása és vaskos ostobasága; és ez közelről érint bennünket. Emberei általában kevésbé értelmesek, meglehetősen közönségesek és szörnyen igazak. Asszonyai ösztönlények, együgyűen perverzek, határozatlanok és így tragikusak. Ezek a nők mindent tiszta ösztönből tesznek: követik a hús és a vér homályos sugallatát.”
Maupassant-t a francia irodalom alkotói közül nem kedvelte Léon Daudet, Paul Claudel, Julien Green, Henry de Montherlant, Céline és mások. Szerette és nagyra értékelte viszont Hippolyte Adolphe Taine, Émile Zola, Stéphane Mallarmé, Paul Verlaine, Anatole France, Jules Renard és fia, Ary, Romain Rolland, Henri Barbusse, Julien Benda, Roger Martin du Gard, Hervé Bazin, Maurice Druon, Robert Merle, Georges Simenon és még folytatható lenne híveinek listája.
A Péter és János kedvence lett Zolának, aki „csodát, ritka drágakövet, igaz és nagy művet” látott benne; amelyet „lehetetlen túlszárnyalni”. Justh Zsigmond – aki Renan fiával szintén ezt tartotta Maupassant „legsikerültebb” regényének – Taine-nél tett látogatása után, 1888. április 12-én ezt írta Párizsi naplójába: „A modern francia regényírók közül Daudet-t és Maupassant-t szereti a legjobban. Kivált az utóbbit, ki mint Flaubert egyetlen tanítványa, a legközelebb áll a Taine szelleméhez. Legjobban Bel ami-t szereti művei között, már annál is inkább, mert ebben mert a legtöbbet. A zsurnalisztika förtelmeit még soha senki sem merte így megrajzolni, s a hős típusa egy egész korszakot jellemez, csakúgy, mint Rastignac jellemzett.”
Anatole France Maupassant tehetségének – mi inkább úgy mondanánk: zsenijének – legjellemzőbb vonásaként a „hatalmas józanságot” jelölte meg. „Csodálom őt a tehetsége miatt!” – vallotta meg Mallarmé egy 1893. március 8-án megjelent újságcikkében. „Nem tudom elfelejteni – folytatta a költő –, hogy szabad időmben ösztönösen Maupassant egyik művére esett a választásom, hogy levegőzzön a szemem, és olvassam a kristálytiszta sorokat, csak úgy, az olvasás kedvéért. Vonzereje a művelt emberre az, hogy az élet nagy árama nem szorítja ki a stílust; inkább valami finom vegyülés ez, és a szavakon keresztül, a szavak értékével együtt jelenik meg az Élet. Az író, a hétköznapi elbeszélő, vérbeli tehetség.”

Maupassant a francia irodalomhoz hasonló mértékű, de még nagyobb értékű elismerést és megbecsülést vívott ki magának a kortárs és a későbbi világirodalomban. Utánozták és/vagy dicsérték az olasz veristák, Gabriele D’ Annunzio és Benedetto Croce, Luigi Pirandello és Alberto Moravia. Thomas Mann a novella nagy mesterét látta benne; Heinrich Mann pedig elismerte írásművészetére gyakorolt hatását.
Stefan Zweig megállapítása szerint Maupassant-nak „szinte természetfölötti érzéke volt a mérték iránt”. Ennek kritikai előzménye, hogy Georg Brandes, a kiváló dán irodalomtörténész és esszéista, már 1890-ben rámutatott Maupassant stílusának egyáltalán nem mellékes értékű formai fölényére Zolával és a többi francia naturalistával összevetve. „Abban az időben és abban az országban, amelyben a legjelesebb írók abban tetszelegtek, hogy féloldalon vagy egészoldalon írták a mondatot, míg az állítmány következett; üvegházak százféle virága, vásárcsarnokok tömérdek halai és főzelékfajtája felsorolásával igyekeztek hatást elérni: – rövid volt, rövid és tömör, rövid és merész. Kíméletlenül érzéki, ironikus egészen a cinizmusig, vidám, vagy csípős, de mindig rövid.”
William Somerset Maugham kijelentette, hogy Maupassant-t illeti „a XIX. század legjobb elbeszélőjének” rangja. Hatása az angol nyelvű irodalomban tetten érhető Katherine Mansfield, John Galsworthy és David Herbert Lawrence műveiben. (Míg Thomas Hardyt az angol Zolának, addig Lawrence-t az angol Maupassant-nak is nevezték.) Az amerikai írók közül csodálta őt William Saroyan, Theodore Dreiser, John Dos Passos, Henry Miller és általában a naturalista ízű-színezetű realista irányzat.
Ivan Szergejevics Turgenyev még kéziratban megismerhette az Egy asszony élete című regényt, bő három hónappal a Gil Blas-ban való folytatásos megjelenése előtt. „A regény tartalmát ismerem – írta Sztaszjulevicsnek 1882 novemberében kelt levelében –; egyáltalában nem sikamlós, mint Maupassant némely más írása. A napokban felolvasott belőle néhány hosszabb részletet, és el voltam tőle ragadtatva; a Bovaryné óta nem jelent meg ehhez fogható mű. Ez aztán más, mint Zola és társai. Tudom, az a hírem, hogy túlságosan elnéző bíró és kritikus vagyok; de vagy nem értek az irodalomhoz, vagy Maupassant regénye igazán kimagasló munka, valódi remekmű!”
Lev Nyikolajevics Tolsztoj Turgenyev közvetítésével ismerte meg Maupassant-t. Neki ajánlotta és ajándékozta 1881-ben A Tellier ház című novelláskötetet, amelyet Turgenyev fordított le oroszra. Tolsztoj is az Egy asszony életét tartotta a francia és a kortárs világirodalom egyik legjobb regényének. Válogatásában és szerkesztésében jelent meg 1893-ban Maupassant műveinek orosz kiadása; a következő évben pedig a Mont-Oriol, amelyhez tanulmányméretű előszót írt. Ebből idézünk egy jellemző, etikai bírálatot is hozzáfűző részletet.
„Olvasmányomból ítélve, meggyőződtem róla, hogy Maupassant tehetséggel, vagyis a figyelem adottságával rendelkezik, s ez az élet tárgyaiban és jelenségeiben feltárja előtte azokat a tulajdonságokat, amelyeket mások nem látnak; művében megvan a forma szépsége, vagyis világosan, egyszerűen és szépen fejezi ki mondanivalóját; megvan benne a művészi alkotás értékének az a feltétele is, amely nélkül az nem kelt hatást – az őszinteség, vagyis nem színlelte a szeretetet és gyűlöletet, hanem valóban szerette és gyűlölte azt, amiről írt. Sajnos azonban, az értékes műalkotás első s alighanem legfontosabb feltételének, az ábrázolt téma helyes, erkölcsi felfogásának – azaz a jó és a rossz közti különbség tudatának – híján azt szerette és ábrázolta, amit nem kell szeretni és ábrázolni, s nem szerette, nem ábrázolta azt, ami szeretni és ábrázolni kell.”
Anton Pavlovics Csehov Nőuralom című elbeszélésében (1894) Liszevics áradozva beszél arról Anna Akimovának, hogy Maupassant „egyetlen lapja többet nyújt, mint a világ minden kincse! Ahány sor, annyi új távlat. Nála a lélek leghalkabb, leggyöngédebb rezzenései erős, viharzó érzetekkel váltakoznak, a lelke mintha negyvenezer atmoszféra nyomás alatt fordulna valamely elmosódottan rózsaszínű tárgy parányi darabja felé, mely, ha egyáltalán lehetséges volna ajkára vennie, bizonyára bódítóan érzéki ízű lenne. Milyen őrületes tánca az átmenetnek, motívumoknak, dallamoknak!”
Maupassant magyarországi ismertsége és népszerűsége szinte a franciaországival egyidős. Publicisztikáján és egy-két útikönyvén kívül minden munkája olvasható magyarul. „Valaha mindenki őt olvasta” – írta Kosztolányi Dezső 1924. február 1-jén a Nyugatban. „Még emlékszünk arra az időre – a múlt század végén s e század elején –, mikor az utcán, a fiatalembereknél vagy a vasúti fülkében az utasoknál, vagy a hintaágyon cigarettázó asszonyoknál csak az ő könyveit láttuk. Olvasóközönsége az irodalmároktól és hercegnőktől kezdve a hordárokig és boltilányokig terjedt.”
Társadalom- és típusrajza, kritikai szemlélete és stílusának tömörsége nálunk talán Móricz Zsigmondra hatott a legerőteljesebben. Felületes és rosszindulatú kritikusok „Nyugat csapatjának keleti zászlóját” ki is pellengérezték – e jótékony hatásért – „tyukodi Maupassant-nak” titulálva. Szerencsére nagyszerű és éles szemű védelmezői is akadtak Móricznak eme váddal szemben: korábban például Ady Endre, később Tóth Árpád. Kosztolányi Dezső mellett olyan értékelő elemzői voltak még Maupassant-nak a magyar irodalomban, mint Ambrus Zoltán, Benedek Marcell, Illés Endre, Márai Sándor és Szentkuthy Miklós (a felsorolás teljességének igénye nélkül) – újság- és lexikoncikkektől tanulmányoktól és esszéken át naplójegyzetekig és monográfiákig.
Ambrus Zoltán 1913-ban megjelent tanulmánykötetében Maupassant-t „a mi időnk leggazdagabb tehetségű elbeszélőjének” és „az újkor Boccacciójának” kiáltotta ki. Benedek Marcell szerint (1923) Maupassant „túlszárnyalta” mesterét és keresztapját, Flaubert-t. „Flaubert elhanyagolta a művészetnek egy ősrégi követelését, amelyet pedig minden cirkuszi légtornász tud: a nehéz dolgot úgy kell megcsinálni, hogy a közönség ne vegye észre az erőfeszítést, az izzadságot. Flaubert írásain nagyon is észre lehet venni. Maupassant mintha játszanék.” Illés Endre észrevéve és hangsúlyozva a művelődéstörténeti összefüggéseket, úgy látja (1955), hogy Maupassant a fényt és izgalmat kereső lázas impresszionista évtizedekbe született bele. A színek királynője a fekete – ezt Renoir jegyezte meg egyszer, de elfelejtette; Maupassant azonban soha. „A lángoló vörösekbe és sárgákba, az édesen remegő kékes, zöldes és rózsás árnyalatokba, a felejthetetlen gyöngyházszürkékbe mindig vastagon belehúzza a feketét. Minden történetében és minden nevetésében ott a fekete. Alig lehetne Maupassant művészetét egyszerűbben és teljesebben jellemezni, mint ezzel az ellentéttel és feloldhatatlansággal: a könnyű, égő színek között a kegyetlen feketével. Nála a színnek és a fénynek bűntudata van.”