Ugrás a tartalomjegyzékre!

home_e.jpg (1454 bytes)

Hámori Ferenc:
Hazag Mihály lomjai

 

  

 

Hazag Mihállyal – nekem Misi – mindketten Sárospatakon nőttünk föl, ott éltünk a gimnázium befejezéséig, így aztán már óvodás korunk óta ismerjük egymást. Bár az általános iskola padjait különböző intézményekben koptattuk, és szoros kapcsolat, közelebbi barátság sosem alakult ki közöttünk, a sok szempontból meghatározó gimnáziumi évek közösek voltak az életünkben. Ő

1971-ben, a debreceni tanítóképző elvégzését követően rögtön a berentei művelődési ház vezetője lett, és a hagyományos pataki lokálpatriotizmust kazincbarcikaira cserélte. Néhány év népművelési felügyelői munkát követően 13 évig a város művelődési központjának igazgatója. A rendszerváltást követően ő is vált, és a rákövetkező közel két évtizedben a megyei irányító szervezet közművelődési és közgyűjteményi referenseként szolgálja a közművelődés ügyét. 2009 vége óta nyugdíjas.

A Lomjaim, miként alcíme is jelzi, válogatást tartalmaz a szerző szakmai írásaiból, beszédeiből, a vele készült riportokból. A könyvben olvasható, negyven évet átfogó írások bepillantást adnak Észak-Magyarország, ezen belül egy iparváros, Kazincbarcika (és ennek révén persze valamennyire az egész ország) közművelődési mindennapjaiba, a programok kidolgozására, irányítására és megvalósítására hivatott intézményrendszer problémáiba. Az írások zöme szigorúan szakmai jellegű, a fiatal népművelési felügyelő évad-értékelő összegzésétől kezdve a kultúra-finanszírozás kérdéseit taglaló tankönyvrészleten és a közművelődési törvény végrehajtását szabályozó rendelet tervezetén át Kazincbarcika város kulturális koncepciójáig. Nem könnyű olvasmány, nekem legalábbis, a népművelés, közoktatás, közművelődés kérdéseit, problémáit inkább csak a vulgáris médiatudósításokból ismerő laikusnak semmiképp. De nem érdekességek és tanulságok nélkül való.

Vegyük mindjárt az elsőt: a Városi Tanács Népművelési felügyelő évad értékelése 1975-ből. Az időutazás azzal kezdődik, hogy az írás nyelvezete miatt időnként elborítja az embert a borzongással vegyes röhögési inger – szerencsére régen nem kell már sem írnunk, sem olvasnunk ezt a nyelvet. Én is jól elfelejtettem, noha a Közgázon minden valószínűség szerint igencsak az utolsók közé tartoztam azok közül, akiknek még vizsgázniuk kellett politikai gazdaságtanból.

Miután elhessegettem a kísértést, hogy utána nézzek, mik voltak a párt XI. kongresszusának nyilván kötelező jelleggel hivatkozott határozatai, és némi koncentrált erőfeszítéssel sikerült a nyelvezetből kihámoznom a mondandót, felsejlett bennem egy emlék, egy érzés és világkép emléke. És ez nem más, mint az a belülről jövő, nem annyira tudatos, inkább emocionális meggyőződés, hogy az újra meg újra előbukkanó bornírt hülyeségeken, a megcsontosodott intézményrendszeren és részint az előzőeket ismétlő, részint az utóbbiakat irányító vezetőkön túl valahol léteznie kell egy jobb (ha ugyan nem tökéletes) rendszernek vagy világnak (talán társadalom lenne itt a legpontosabb kifejezés, de az azt a téves képzetet keltené, hogy politikailag gondolkoztam és ellenzéki voltam, netán forradalmat akartam volna, pedig arról szó sem volt), szóval léteznie kell egy jobb világnak, amelynek megvalósítása az én dolgom, illetve a mi dolgunk, ergo az annak érdekében végzendő munka a világ legtermészetesebb dolga. Ez az érzés munkált bennem, vagy talán pontosabban ezzel a nem igazán tudatosult érzéssel tettem a dolgom első munkahelyemen, a Távirdán a 70-es években, és ezt a motivációt olvasom ki a szerző által akkor leírt beszámolóból is.

Érdekes tényekre is bukkantam az írásban. A leírtak alapján készítettem egy kis közművelődési leltárt, eszerint Kazincbarcikán a művelődési központban illetve annak három (ismétlem: 3) területi művelődési házában a következő szabadidő eltöltési lehetőségek léteztek (emlékeztetőül: 1974-75-öt írunk!): néptánc, fúvós zenekar, irodalmi színpad, énekkar, képzőművészeti kör, fotó- és filmkör. A beszámoló tanúsága szerint akkoriban a városi könyvtár fiókkönyvtárakat tartott fent a munkások lakta körzetekben, gyermek- és klubkönyvtárat működtetett, és a jelentés szükségesnek tartja a munkásszállásokon működtetett szakszervezeti könyvtárak módszertani támogatásának javítását. Hm … Vajon van-e még munkásszállás Kazincbarcikán? Alig hiszem. A szakszervezeti könyvtárakról meg rövidesen már csak az ehhez hasonló írásokat olvasó szakkutatók fognak tudni. A fentieken kívül filmszínház is volt (jegyezzük meg zárójelben, hogy a felügyelő elvtárs kevesellte a művészfilmek arányát: szerintem most boldog lenne az akkori aránnyal), és természetesen színházi előadásokat is lehetett látogatni.

A beszámoló szóvá teszi a barkácskör megszűnését, mai terminológiával az elégtelen piacfelmérést okolva: a művelődési központ munkatársai nem tudták, hogy az emberek mit akarnának ott csinálni. A marketing más tekintetben is fejlesztésre szorult: a jelentés nehezményezi, hogy még mindig nem kezdte meg működését a művelődési autó, amelynek az lenne a feladata, hogy az utcákat járva hangosbeszélőn át tájékoztassa az embereket a programlehetőségekről.

A „Nyitott ház” programja 1979-ből származik. Az Egressy Béni Művelődési Központ és 1981-től Könyvtár igazgatójaként ez a program volt Misi ars poeticája, az a szemlélet, illetve módszer, ami végigkísérte munkáját. Lényege nagyjából a következőkben foglalható össze: a művelődési központot klub jelleggel kell működtetni, a látogatóknak aktív kikapcsolódást biztosítani, hogy „ne csak akkor jöjjenek, ha van jegyük valamire”, a terek jobb kihasználásával, a „nem íróasztali kapcsolatok” megvalósításával „előszobát” kell teremteni a rendszeres művelődéshez, ami a hétköznapi, a városi, társadalmi és közéleti demokrácia kérdéseiben egyaránt tájékozottabb embereket eredményez. A visszatérő közönségből közösséget, közösségeket lehet és kell építeni. Azt hiszem, nem járok messze az igazságtól, ha azt gondolom, hogy Misi szívéhez ennek a nagyon sikeres programnak a kidolgozása és megvalósítása állt a legközelebb.

Továbblépve a 90-es évek elejére, a civil szervezetek kapcsán a következőket olvashatjuk a kötetben: „A mai magyar társadalom feladata az önszervező és az irányított társadalom egységének kiépülése és helyes arányainak megtalálása. (…) A mai magyar társadalom kulturális állapotát két, egymással ellentétes irányú mozgás határozza meg. Egyfelől rohamos leépülés, másfelől az értékőrzés-teremtés, az önszerveződés új mozgásformáinak előretörése jellemző.” Majd valamivel később: „Vélhető, hogy ma a gazdaság a termelés színvonalának fejlődése, minőségének javulása nem csak politikai-gazdasági akadályokba ütközik. A fejlődés gátja ma kulturális természetű is. Ebben a kérdésben válik nyilvánvalóvá, milyen károkat okozott a társadalomnak az öntevékenység, az önszerveződés, a kultúra, az értelmiség leértékelése”.

Mindkettő lényeglátó meglátás. Sajnos a helyes arányok megtalálása mindmáig nemcsak, hogy nem sikerült, de napjainkban az önszerveződés és az irányítottság arányainak újabb torzulása látszik kialakulni, igaz, ezúttal részben más területeken. A másik kérdésben minden jel szerint még inkább egyértelmű, hogy romlott a helyzet: termelés és a foglalkoztatottság növekedésének már nem csak kulturális természetű akadálya van, hanem baj van az alapvető képzettségi színvonallal is. A magyar politikai elitek és értelmiségi hátországaik vagy nem szembesítették magukat ezekkel a kérdésekkel, vagy kitartóan rossz válaszokat adtak/adnak rá.

A következő idézet tankönyvi tétel, és szintén nem aktualitás nélkül való. A kulturális intézmények és a kulturális tevékenységek típusai, a kultúrafinanszírozás kérdései című, 2001-es tankönyv egy részlete a következőképp hangzik: „… a Magyar Köztársaság Alkotmánya kimondja, hogy a Magyar Köztársaság tiszteletben tartja és támogatja a tudományos és a művészeti élet szabadságát. Ebből egyértelműen következik, hogy az állami és önkormányzati szervek feladata nem a művészeti alkotótevékenységek közvetlen irányítása, befolyásolása, hanem a feltételrendszer megteremtése, a támogatásra fordítható közpénzek demokratikus és diszkriminációmentes elosztása, a kiemelkedő művészeti értékek megőrzése, közreadása, jelentős művészeti teljesítmények elismerése, a művészeti intézményrendszer (pl. galériák, színházak, hangversenytermek stb.) működtetése.” A kérdés felmerül: vajon tankönyvet és/vagy alkotmányt olvasnak-e politikusaink?

A szakmai írások sorát Kazincbarcika város 2010-ben elfogadott kulturális koncepciója és annak végrehajtási rendelete zárja. A kulturális koncepció a következőképp foglalja össze az alapelveket: „A koncepció alapgondolata a megértett teljesség, olyan új értékrend kialakítása, ahol harmonikusan ötvöződik egymással a hagyomány, a humanizmus és modernizáció. Megmaradhat egymás mellett a természeti és közösségi kötődés, a polgári humanizmus, a személyiség szabadságát tiszteletben tartó liberalizmus, tolerancia és kreativitás.” A mai gazdasági tervezésben használt módszerekkel, pl. stratégiai SWOT elemzéssel és a piaci kereslet értékelésével, valamint a turisztikai marketing fogalmi eszköztárával kiegészült kulturális koncepciót bizonnyal sok település megirigyelhetné, köztük egészen biztosan alma materünk városa, Sárospatak, amelynek 10 éve nincs ilyen elfogadott koncepciója.

A kötet a 40 év sajátos áttekintésével engem érdekes gondolatokra és újrafelismerésekre indított, beleértve azt a trivialitást is pl., hogy „A város nem a vízvezetéktől és a központi fűtéstől város.” De szembesülhettem azzal is, hogy a divatos szóval life-long-learning-nek nevezett tendencia sem a semmiből került elő, voltak előzményei. És abban is segítségemre lesz talán, hogy a magas kultúra elkötelezett híveként jobban el tudjam helyezni magam a kulturális térképen.

Az összegző mű összegzéseként azt gondolom, hogy a lomolás a legtöbb ember életének szerves része, de a könyv mottója engem arra figyelmeztet, hogy a mi korosztályunk is belépett abba a korba, amikor neki kell látni lomolni, a magunk mögött hagyott évtizedek tárgyi és szellemi lerakataiból kiválogatni mindazt, amit tudatosan akarunk az utódainkra, az utókorra hagyni. A könyv nyilván ezzel a gondolati háttérrel, az értékek hagyományozásának szándékával jött létre – mindazonáltal azt gondolom, hogy a Lomjaim, mint írásmű, nem önmagában érték, a benne szereplő írások inkább lenyomatok, egy négy évtizedet átfogó szakmai tevékenység lenyomatai. A hagyományozandó értéket a művelődési központ igazgatóként és a területi közművelődést irányító szakemberként végigvitt szakmai életmű képviseli, amelyet a jobbító szándék, a dolgozó, művelődni és kulturálódni akaró emberek iránt érzett felelősség, és az ebből fakadó konzekvens magatartás jellemez.

 

(Hazag Mihály: Lomjaim. Válogatás szakmai írásokból, riportokból, beszédekből. Kazincbarcika, 2010. A kötet bemutatóján, 2011. március 31-én, Budapesten, a Magyar Borok Házában elhangzott beszéd szerkesztett változata.)